Lakatos Angela (Mici) székesfehérvári túlélö tanúkihallgatási jegyzökönyve a Székesférvári Népügyészségen
Székesfehérvár, 1946. szeptember 21.
Székesfehérvári Népügyészség 2388/1946. Nü (1946. szeptember 21.)
Népbiróság Székesfehérvár 227/1946 (1946 október 3.)
Jegyzökönyv
Készülz a székesfehérvári népügyészségen a háborus büntettel gyanusitott Pintér József és társai elleni bünügyben 1946. évi szeptember hó 21. napján Lakatos Angela (Mici) tanúkénti kihallgatásáról. Jelen vannak alulírottak:
Idézésre megjelent Lakatos Angela (cigány néven Mici) közös háztartásban él Laktos Ferenc lókereskedövel, 37 éves, gyermektelen, a törvényes figyelmesztetés után elmondja:
1945 februárjában a székesfehérvári cigánytelepen, ahol magam is lakom, nagyszámu csendör jelent meg, százan nem voltak, de úgy 30-40 ember lehetett, betereltek bennünket a vajda házába, oda is jöttek utánnunk csendörök, kikutattak bennünket, pénzünket és értékeinket elszedték. En akkor mindenórás várandós voltam, és görcseim lévén kértem a vajdát, szóljon a csendöröknek, hogy orvost vagy bábát hozzanak. Valamelyik csendör azt felelte, hogy dögöljek meg, és durván szidtak. Ott voltunk ezután s csendörök örizete alatt a vajda házában, amikor megjelent Pintér föispán, kívül az ablaknál állt es halkan beszélgetett a csendörökkel, illetve a csendörök parancsnokával. Bár az ablak nyitva volt, azt mit beszéltek, nem hallottam. Mivel akkor már láttuk, hogy a temetöben sírokat ásnak, sejtettük, hogy mivelünk készülnek valami szörnyüséget csinálni, és a vajda könyörgött Pintér föispánnak, hogy ne végezzenek ki bennünket, hanem vigyenek valami táborba munkára, és legyen tekintettel a szoptatos anyákra, a gyerekekre és a csecsemökre. Azt felete Pintér, hogy: »dögöljetek meg, úgy is agyon lesztek löve, büdös cigányok«. Mikor akkor már nagyon erösen löttek az oroszok, Pintér is és a csendörok is otthagytak bennünket, a csendörök azon megparancsolták, hogy ne merjünk sehová elmenni. A csendöröknek is tudniuk kellett, hogy mi lesz velünk, mert a szép fiatal lányoknak mondták, hogy »de kár lesz, hogy meghaltok«. Mi szivesen elmenekültünk volna, de egyrészt az oroszok felé úgy sem engedtek bennünket, másrészt pedig az erös lövöldözés miatt nem volt bátorságos a házból kimenni.
Különben is, mikor másnap nem jöttek értünk, reméltük, hogy talán nem is lesz velünk semmi, de kb. 3 nap múlva megjelentek értünk a csendörök Pintér föispánnal, két teherautóval, felpakoltak bennünket, és elvittek Várpalotára. Pintér Várpalotáig velünk volt, tovább nem tudok róla.
Várpalotán valamennyiünket – úgy emlékszem 118-an lehettünk, a nyilasházba egy pajtába tereltek, és öriztek bennünket, fegyverrel és lámpával, hogy meg ne szökhessünk. Ott ùjra árkutattak bennünket, és még meglévö értékeinket, de különben is minden nálunk lévö ingóságot elszedtek, még a szappant, varrótüt, cérnát is. A bánásmód embertelenül durva volt, mikor vízért könyörögtünk, legalabb a gyermekek számára, szitkokat és ütéseket kaptunk, ugyhogy a kisgyermekek az olvadó havat ették, úgy szintén mi is. Enni sem kaptunk semmit. Reggel a munkabíró férfiakat a vajdával együtt elvitték azzal, hogy sáncot ásni mennek, a vajd amég vigasztalt is bennünket, hogy ne féljünk, nem lesz semmi bajunk. Délután úgy 4 óra tájában, mikor a nap már lemenöben volt, a fiatalabb nöket a csecsemökkel és karonülö gyerekekkel, különválasztották az öreg asszonyoktól és gyerekektöl, és elvezettek bennünket – miután én is a fiatalabb nök köze tartoztam, tehát velük voltam – azzal hogy visszavisznek Fehérvárra. Mikor azonban a község határánál lévö akácosnál az erdöbe befordulni kénszeritettek bennünket, már tudtuk, hogy mi lesz a sorsunk, és egymásra borulva sírtunk. A csendörök durván hajtottak bennünket, mint a barmokat, természetesen a haláltól való félelemben sok közülünk nem akart, vagy nem is tudott menni, ezeket puskatussal ütlegelték, velem együtt, tekintet nélkül a vízelös voltomra. Egy ugyancsak vízelös asszonytársam már nem tudott menni, ezt az egyik csendör ütlegelni kezdte, a másik pedig géppisztolyával a szó szoros értelemében kilötte a hasábol a gyermeket. Igy tereltek le bennünket a gödörhöz, ahol meg kellet állnunk, én azonban már nem bírtam magammal, odarohantam a gödörhöz, abba feküdtek már holtan a férfiak, akiket elvittek közülünk reggel. Ott láttam feküdni holtan apámat és két fiutestvéremet is. Én magan félig beleugrottam, félig belestem a gödörbe, és arcra borulva fejemre húztam a kendömet, hogy ne lássam, mi következik, de már akkor hullottak sürüen a lövések, én magam nyolc sulyos sebet kaptam, karomon, lábamon, hasamba, gyomromba. A velem kivegzettek közül többen rám estek és úgy maradtek halva, valószínüleg az ö testük fogta fel tölem a többi golyót. Még hallottam, amint a második csoportal az öregek és a gyerekek kiértek, azokat is ugyanúgy kivégezték, mint bennünket, de ezeket már a gödrön kívül. Mikor pár óra múlva egy 14 éves kislánnyal, aki csodálatosképpen sértetlenül maradt, kimásztam a gödörböl, ott találtam kívül ezeknek a holttestét, mint késöbb hallottam, öket is ugyanoda temették el egy pár nap múlva, amikor a gödröt is behantolták. A kivégzés megtörténte után, mikor még a gödörben feküdtem, hallottam a csendörök és a nyilasok beszélgetését, amint a csendre intettek egymást, hogy lassabban kell lövöldözni, mert most mennek a német autók a közeli országúton. Arrol is tanakodtak, hogy kézigranátot kellene a gödörbe dobni, hogy akik esetleg még élnek, ki ne másszanak. Mikor a gödörbe az egyik gyermek, aki úgy látszik, sértetlenül maradt, cigányul a nagyanyát kezdte hívni, az egyik csendör beleugrott a gödörbe, a szájába rúgott durva szitkozódással, a másik pedig agyonlötte. Ekkor már sötét volt, ugy hogy kissé fel mertem emelni a fejem, és igy semtanúja voltam. A kivégzést csendörök és nyilasok együtt hajtották végre. Közülük senkit sem ismerek, csak egyik nyilast ismerem fel, a várpalotai Farkas Andort.
Egyebet elöadni nem tudok.
A jegyzökönyv felolvasása után elfogadva aláíratott.
Dr. László Ervin
népügyészség h. vezetöje
Dr. Erdélyi Gyuláné
jegyzökönyvvezetö
+++
Lakatos Angela k.k.v.